Navidad – perui verzió; Ventura García Calderón: Itt nálunk, Peruban

A LATIMO olvasóinak Gulyás András tagtársunk fordításával Ventura García Calderón perui író egyedi hangulatú rövid elbeszélésével kíván békés, boldog ünnepeket.

Itt nálunk, Peruban

"Itt született, fiúcska", súgta az öregasszony, miközben egy kialudt cigarettát rágcsált. Örök titoktartásra esketett, de hát, hogy is tarthatnék titokban a világ elől egy ilyen magasztos és hatalmas igazságot, amelyről minden történész valótlant állít? "Összebeszéltek, hogy senkik se tudják meg, csak mert szegény vidék ez", világosított fel az öregasszony. Messze kinyújtotta göcsörtös kezét, olyan volt mint egy diófaág, hogy megmutassa, mint vitték el a fiút nagyon messzire, és senki sem tudta meg, hogy itt született, perui földön. De egyszer eljön majd a nap, amikor minden kitudódik. Az ő ükanyjának az ükanyja, Isten nyugosztolja békességben, saját maga is látta, a kezében tartotta a fennsík hidegétől fagyott lábacskáit, elsőnek egy kecses tartású láma térdelt le előtte, lassan, méltósággal, ahogy csak ezek az állatok tudják, okos fejét odadörzsölte a még vérmaszatos lábakhoz. Az előljárók csak utána jöttek.

A magyarázat itt zavarossá vált, új meg új kérdéseket tettem fel, és mindenre választ kaptam: a menekülés, az éjszakai érkezés, a gyors születés, a botrányos jogtalanság, amely végtére is, a világ legalávalóbb bűntette volt. "Azt is elmondhatom - mondta az öregasszony, miközben úgy szopogatta a csikket, mint csecsemő a cumiját - már megbocsát, ifiúr, de a fehérek tették, annyi szent."

Nem nagyon lepett meg ez az újabb eset fajtám bűnlajstromán. Itt Peruban a színesbőrűek szemében három hosszú, igazságtalan századért vagyunk felelősek. Sok évvel ezelőtt jöttünk ide spanyol földről, s az indiánok reszketve rogytak térdre puskáink mennydörgésére. Később háromhidas nagy hajókon hoztuk Szenegálból és más messzi földekről, láncravert bokával és felpeckelt szájjal az "ébenfa jószágokat", ahogy akkor hívták őket, nyögtek a hajcsár korbácsa alatt, és pusztultak a hosszú úton.

Ez a vérlázító eset is csak a fehérek műve lehetett, bizonygatta az öregasszony, hisz annak a szegény indián asszonykának a férjével együtt, aki ács volt, öszvérháton kellett menekülnie nagyon messziről, a bolíviai határtól. "Ha tudná, ifiúr, micsoda pompás fatörzseket hozott onnét az én Feliciano komám!"

Itt már annyira zavaros volt Simona, az öreg néger asszony elbeszélése, nem tehetek mást, az ő szavaival foglalom össze: "Akkoriban itt a tartományban egy gaz zsidó volt a kormányzó, hányan vannak ma is ilyenek, ifiúr, az effélék dolgoztatják az idevalósiakat, kokán meg pálinkán kívül nem is fizetnek nekik mást. Ha valamelyikünk nem hajlandó rá, azt besorozzák a seregbe. Újoncozás, így hívják ezt. Így fogdosták össze azokat is, akik átdöfték Krisztus Urunk mellét, de ez már később volt, most meg még előtte vagyunk, hogy megszületett volna itt nálunk. Az előljáró elrendelte, hogy az indiánok nem hagyhatják el a tartományt, ahová valók, a szomszédos tartományban meg, egy hasonló eretnek senkiházi, akárcsak a miénk, el akarta emészteni a gyerekeket, mert kevés volt a kukorica. Ekkor menekültek el, öszvérháton, a Szűzanya, aki indián volt, meg a férje, a Szent József, az meg mulatt volt. Ebben a tambóban, uracskám, itt érte őket a szenteste. Annak aki nem tudná, elég ha megnézi a Szűzanya ruháját, épp olyan, mint a hegyvidéki asszonyok köpenye, a mellén ugyanúgy fogta össze az arany topo, az Andok hegyes köveitől felsértett, csupapor lábán pedig ugyanolyan szandál, ojota, ahogy mifelénk nevezik. Szent József az öszvért gyalog vezetve ért ide a tambóhoz, és kecsua nyelven kérte a fogadóst, engedné meg, hogy a jászolban alhassanak. Az angyalok egész éjjel pánsípot fújtak, hogy enyhítsék a Szűzanya fájdalmát, mert ő senkiktől sem akart segítséget kérni. Amire felkelt a nap, már örömében sírt, mert a szalmában ott mosolygott az ő szépsége, az ő szívecskéje, az ő kis galambocskája. Milyen szép kisbaba volt, szűzanyám, és a Szűzanya, akárcsak a többi indián asszony, a hátára akarta venni a poncsójában. És ami akkor történt, azt senki se hinné, ifiúr. Erre a szent keresztre esküszöm, hogy a lámák mind letérdepeltek az úton, a csúcsokról hó szállt alá, mintha a nap melegétől a világ minden jege megolvadt volna. A kormányzó is rögtön megértette, hogy mi történt, és lóhalálába nyargalt ide. És mint mondják, ahogy óra jön órára pontban egymásután, jött utána egy indián főnök meg a mandingák királya, az ugyanannak a gazdának volt a rabszolgája, mint az ükanyám ükanyja. Ők voltak a háromkirályok, így nevezik őket. A fehér, az indián meg a néger közeledtek az úton, a térdeplő lámák között, akik a hátukon aranyrudakat hoztak le a bányákból. Még a kondorkeselyűk, ott a magas csúcsok fölött, ők sem csaptak le már a báránykákra. És aztán, ahogy már mondtam, azok hárman ideértek a tambóhoz, és olyan történt, amilyet azóta se látott a világ, a fehér előljáró letérdelt a fajtánkbeli gyerekének a bölcsője elé. Soha de soha többé az indiánok nem voltak olyan vidámak, mint ott a tambo kapujában, cacharpari-t táncoltak, és jorát rágcsáltak a chichához, hogy majd azt ihassa a szent gyermek. És a környékbeli legények vörös gyapjúkelméket hoztak, meg csengettyűket, amikkel a lámákat cicomázzák fel a vásárban. És amikor megérkezett a kormányzó meg az indiánfőnök, meg a négerkirály, mind elhallgattak nagy félelmükben. És amikor a fehér a szent gyermeknek átadott egy rúd aranyat, a legtisztább fajtából, a Mi Urunk csak mosolygott megvetően. És amikor a másik kettő előlépett, és panaszosan mondták, nem hoztak mást a Miurunknak csak guayruro-magvakból készített nyakláncokat, meg színes tökkobakokat, amiből a jorát isszák, meg aranynál aranylóbb kukorica csöveket, az Egek Királya, hogy folytassam, kitárta kezecskéit és beszélni kezdett... A rossz emberek mondhatják, nem is tudhatott még beszélni oly kiskorába, de Isten fia mindent tud, és a mandingák királya tisztán hallotta, amikor ezt mondta. "Ne bánkódj a színed miatt, testvérem". És akkor örömkiáltások visszhangoztak az Andok csúcsai között, és valamennyien tudták már, hogy többé nem lesznek urak és rabszolgák, enyém, tied, hanem mindenki a mi isteni urunk édestestvére lesz, csakúgy, ahogy a papok a prédikációikban ígérték. Szent József magasra emelte a botját, és az öszvérhajcsárok, akik odaértek, elmondták, hogy a pap házában a fehérek orditoznak korbáccsal a kezükben. Senki sem tudja hogyan, mi módon, nem telt el egy imádságnyi idő sem, s elvitték a gyermeket nyeregtarisznyában, a másik oldalába meg chirimoyát raktak ellensúlynak. A Szűzanya meg az ő Szent Férje megláncolt lábbal sántikáltak utána.

És attól fogva, ifiúr, itt a tartományban senki meg se említhette ezt a gyalázatot, mert mindjárt a tömlöcben találta magát. De azért mi mind tudjuk, hogy a Miurunk meghalt és harmadnapra feltámadott és egy nap majd eljön ide hozzánk, hogy a rossz emberek meglássák, hogy az ő bőre is olyan mint a capuli- cseresznye, akárcsak az idevalósi indiánoké. És akkor majd falhoz állítatja a fehéreket és a négerek lesznek a gazdák és nem lesz többé ez a tied, ez az enyém, se újoncozás, se kormányzók, és nem kell többé dolgoznia a szegénynek, hogy hízzon a gazdag..."

A néger Simona elhajította a csikket, a kezefejével egy könnycsepet törölt ki a szeméből, a hüvelyk meg a mutatóújjával keresztet formázva azt mondta nekem:

"Ifiúr, mondjon, egy Miatyánkot a tisztítótűzben szenvedő lelkekért, és esküdjön erre a keresztre, hogy nem mondja el senkinek de senkinek, hogy ebben a tambóban született a szent fia Égi Atyánknak, ki van a mennyekben, ámen."

Gulyás András fordítása

Jegyzetek

tambo - útmenti indián vendégfogadó
topo - ruhák összetűzésére szolgáló ezüst vagy aranytű
ojota (ejtsd ohóta) - bőrszíjakból készült saru
mandinga - afrikai eredetű néger törzs
cacharpari (ejtsd kácsárpári) - indián tánc
jora, chicha (ejtsd hóra, csicsa) - a quechua indiánok megrágott gyümölcsből vagy kukoricából erjesztett italai
guayruro, chirimoya, capulí
(ejtsd: gvájrúro, csirimója, kapulí) -trópusi gyümölcsök

Ventura García Calderón perui iró, kritikus, esztéta (1886-1959), irodalmi munkássága a modernizmus jegyében indult. Élete javarészét Párizsban töltötte, de maradandó alkotásai Peru, és különösen a hegyvidék spanyol gyarmati és indián hagyományban gazdag világát ábrázolják. A harmincas években művei népszerűek voltak, nevét a Nobel díj várományosai között emlegették. Fenti elbeszélése leghíresebb könyvében, a La Venganza del Cóndor (A kondorkeselyű bosszúja) című, 1923-ban megjelent novelláskötetben jelent meg először.

Kő Boldizsár grafikája perui karcolt diszítésű tökhéj mate burilado motívumainak felhasználásával készült.