Egy író, egy táncművész, egy filmrendező – és a duende

„[...] Mindenben, amiben fekete hangok vannak, van „duende”. Nincs ennél nagyobb igazság. Ez a fekete hang a titok. Gyökerei a fövenybe mélyednek, amely mindannyiunknak ismerős és mindannyiunknak ismeretlen, de rajta keresztül szívódik belénk mindaz, ami a művészet lényege. «Fekete hangok», mondta a spanyol nép fia, és Goethével azonos gondolatot fejezett ki, aki a duendét - Paganiniről szólva - így határozta meg: «Titokzatos erő, amit mindenki érez, de egyetlen filozófus sem tud megmagyarázni».
Így tehát a duende erő, nem pedig cselekvés; harc és nem gondolkodás. Egyszer egy öreg gitárművésztől hallottam: «A duende nem a torokban van; a duende belülről jön föl, a talpból.» Nem képességről van hát szó, hanem valóságos, élő stílusról, egyszóval vérről; valami nagyon öreg kultúráról és pillanatnyi alkotásról [...].” (García Lorca 1967: 778.)
Federico García Lorca Vérnász című drámája Antonio Gades és táncosai játékával, Carlos Saura rendezésében ilyen ritka pillanata a filmművészetnek – három művész találkozása egy tragikus végű esküvőnek a tánc nyelvén történő elbeszélése során.

Julio Iglesias dalaival is kínozták a politikai foglyokat a Pinochet-diktatúra börtöneiben: magas hangerővel végtelen ismétlésre állították az énekes dalait.
A pszichoterror fontos elemévé vált a zene, és sok egykori fogoly meséli elborzadva, hogy Julio Iglesias mellett még George Harrison “My sweet lord” illetve Stanley Kubrick Mechanikus narancs című filmjének a zenéjére előjönnek az egykori emlékeik. A legtöbbet azonban Julio Iglesias dalai bömböltek a rabok fülébe napokon keresztül a cellájukban, illetve a kinvallatások alatt is – mondják.