Irodalmi Nobel-díjasok Latin-Amerikában

Gabriela Mistral, Pablo Neruda, Miguel Ángel Asturias, Octavio Paz , Mario Vargas Llosa és Gabriel García Márquez – ők hatan azok, akik beírták nevüket nem csak olvasóik emlékezetébe, hanem a Svéd Akadémia Nobel-díjasainak névsorába is.

Az irodalom területén kapta Latin-Amerika a legtöbb Nobel-díjat: hat kiváló irodalmár büszkélkedhet a magas rangú nemzetközi elismeréssel és ők emelték a latin-amerikai irodalmat az egyik legolvasottabb világirodalom tagjainak sorába. Ha még hozzátesszük a négy spanyol írót is, akkor a spanyol nyelvű irodalomnak nem kell szégyenkeznie az 1901 óta kiadásra kerülő irodalmi Nobel-díjak területén.

Gabriela Mistral, született Lucila Godoy Alcayaga (Vicuña, Chile 1889 – New Yok, 1957.) A baszk-indián származású Mistralt 1945-ben tüntették ki irodalmi Nobel-díjjal lírájának magasröptű gondolatiságáért és érzelmi mélységéért. Érzelemgazdag költészetének tárgya a szerelem, az anyai szeretet, az együttérzés minden elesettel. Bár ő soha nem ment férjhez és gyermeke sem volt, verseinek gyakori témája az anyaszeretet és az anyaság utáni vágy.
1909-ben szerelme, Romelio Ureta öngyilkos lett, miután kiderült, hogy részvett egy sikkasztásos bűncselekményben. Gabriela ezt a szomorú eseményt írásaiban próbálta feldolgozni: 1914-ben a Sonetos de la muerte című művével a Juegos Florales nevű irodalmi versenyen a legjobbaknak járó chilei irodalmi díjjal tüntették ki, amivel az egész kontinensen ismertté vált.
1933-től chilei diplomáciai szolgálatot teljesített Madridban, Brazíliában, és Portugáliában. 1938-ban megjelent Tala című verseskötete, amelyben élete legfontosabb személyének, elhunyt édesanyjának állít emléket.
Gabriela Mistralt irodalmi Nobel-díját a Svéd Akadémia tulajdonképpen Paul Valérynek szánta , aki sajnálatos módon a díjátadás előtt elhunyt. Ez úgy hangzik, mintha Gabriela Mistral csak a második választás lett volna. De ez nem így van: Gabriela Mistral neve 1940-től többször felmerült a Nobel-díj osztók körében. Mivel Mistral spanyolul írta műveit, sok irodalombarátnak és verskedvelőnek nem volt lehetősége arra, hogy megismerje őt és szerzeményeit, a fordításokra pedig várni kellett.
Neftalí Ricardo Reyes Basoalto, azaz Pablo Neruda a chilei Parralban született 1904. július 12-én és a Pinochet puccs napjaiban halt meg máig tisztázatlan okokból 1973. szeptember 23-án. Az irodalmi Nobel-díjat 1971-ben kapta meg.
Versei nagyon korán megjelentek a temucói lapokban. Már 1919-ben díjat nyert velük. 1921-ben Santiagóba költözött, ahol az egyetemen francia nyelvet és irodalmat tanult, de csak három évfolyamot végzett el. Ekkoriban vette fel a Pablo Neruda nevet, Jan Neruda cseh író tiszteletére.
Elkezdett tanítani, diplomáciai küldetéseket vállalt. 1927-től számos országban diplomáciai képviseleteken dolgozott.
1945-ben a kommunista párt jelöltjeként beválasztották a szenátusba. 1948-ban – a jobboldali fordulat után – külföldre menekült. Megfordult többek között Magyarországon és a Szovjetunióban is.
Visszatért Chilébe 1952-ben és a szocialista béke megteremtése érdekében kifejtett tevékenységéért a Szovjetunió Nemzetközi Lenin-békedíjjal tüntette ki 1953-ban.
Lelkesen támogatta a chilei Népi Egység kormányát és az államfő, Salvador Allende baráti körébe tartozott. A jobboldali katonai puccs napjaiban halt meg, holttestét nemrég exhumálták, mivel felmerült a gyanú, hogy a Pinochet-rezsim megmérgeztette.

Miguel Ángel Asturias guatemalai író 1967-ben kapott irodalmi Nobel-díjat, abban az évben, amikor Gacía Márquez kiadta a Száz év magány című későbbi díjazott művét. Fiatalkorában Párizsban antropológiát tanult és ott döntötte el, hogy tovább anulmányozza a maya kultúra mélységeit. A francia fővárosban kapcsolatba került a szürrealistákkal és az avangard más vezető személyiségeivel és ott kezdte el lefordítani spanyolra a mayák szent könyvét, a Popol Vuh-t.
Több latin-amerikai íróval, így Arturo Uslar Pietrivel és Alejo Carpentierrel együtt magáévá tette a mágikus realizmus elnevezést – ezt eredetileg egy német festő kritikus használta és ezt az elnevezést Asturias magáévá tette és így kezdték nevezni a latin-amerikai irodalom bizonyos vonalát.
Asturias egyik legtöbbet elemezett műve a Kukoricaemberek “Hombres de maíz”, amelyben a földbirtok és az indiánok összeütközését mutatja be. A legismertebb regénye az Elnök úr (El senor presidente) amelyből a világ megismerhette a latin-amerikai államfők korlátlan hataloméhségét és a diktatúrák jellegét. A mű része a nagy hármas diktátorregényeknek, a latin-amerikai diktatúrák természetrajzának. (Carpentier: El recurso del método és Márquez: El coronel no tiene quien le escriba Az ezredes úrnak nincs, aki írjon).
Asturiasnak volt némi nézeteltérése Gabriel García Márquezzel a Száz év magány eredetiségét illetően.

Octavio Paz Mexikó irodalmi Nobel-díjasa a latin-amerikai irodalom legelismertebb, legismertebb és legellentmondásosabb személyisége. Mexikóváros külső negyedeinek egyikében született 1914-ben, a mexikói forradalom idején. Bár járt egyetemre, semmilyen títulust nem szerzett, viszont autodidakta módon komoly tudásra tett szert. Kezdeti irodalmi műveiben mély szociális szolidaritás és antifasiszta szellem uralkodik. Ezekben a fiatalkori művekben Rubén Dário, Xavier Villaurrutia, valamint az ugynevezett ..modernek” hatása érződik. Egy hosszabb párizsi tartózkodás alatt kapcsolatba került a szürrealistákkal és ezzel együtt búcsút mondott a szociális tartalomnak, egyre inkább a metafizika irányába mozdult el. Tanumányaiban sokfajta témát érint a politikától (Claude Lévi-Strauss) az erotikán át a mitológiáig. Az irodalmi Nobel-díjat 1990-ben kapta meg. Octavio Paz 1998-ban hunyt el.

Mario Vargas Llosa időben az utolsó irodalmi Nobel-díjasa a latin-amerikai irodalomnak: 2010-ben kapta meg a kitüntetést, 28 évvel később, mint Gabriel García Márquez. A perui irodalom koronázatlan királya 1936-ban született Arequipában, jogot végzett a limai San Marcos egyetemen. Irodalmi indulása egybe esik a latin-amerikai irodalom boom-jával, amikor a hatvanas években Carlos Fuentes, Julio Cortázar, José Donoso és García Márquez is kitört a kontinensről és a világot meghódította. Művei a latin-amerikai irodalom legolvasottabbjai közé tartoznak.
Nézeteit tekinve jobboldali beállítottságú és 1990-ben a perui jobboldal színeiben vesztette el az elnökségért folyó harcot az ugyancsak jobboldali Alberto Fujimorival szemben. Ifjúkorában Márquez jó barátja volt, de ennek vége szakadt különböző személyes és politikai okokból. Jelenleg kettős – perui és spanyol – állampolgár. Ismert műveinek felsorolása pedig nem fér a jelen írás kereteibe: sok és kitünő regény szerzője.