Azték sasok – mexikói pilóták a második világháborúban

Írta:hm

„Nem tudtuk áttörni a japánok vonalát, összpontosított géppuskatűz szegezett minket a földhöz. Egyszer csak, nevükhöz híven, mint derült égből a villám, P–47-esek csaptak le előttünk a japán állásokra. Bombáik és géppuskáik néhány perc alatt elhallgattatták az ellenséget. A legnagyobb büszkeségemre a fölöttünk elhúzó gépek ezüstös szárnyain a mexikói trikolór hirdette, hogy honfitársaim ülnek a botkormánynál. A fűben hasaló gringók nem akartak hinni a szemüknek: mexikóiak és pilóták, ilyet még nem látott a világ.” - Tony Aguilar – a US Army mexikói származású katonája.

Miután 1942 májusában Mexikó semlegessége ellenére német tengeralattjárók elsüllyesztették a Mexikói-öbölben piros-fehér-zöld trikolór alatt hajózó Potrero del Llano és Faja de Oro névre keresztelt olajtankereket, Manuel Ávila Camacho államfő hadat üzent a tengelyhatalmaknak. A hadüzenettel Mexikó, Brazília után a második latin-amerikai országként a szövetségesek oldalán belépett a második világháborúba.

Röviddel a hadüzenet után Franklin D. Roosevelt személyében, elsőként látogatott az Egyesült Államok elnöke Mexikóba, a felek pedig megállapodtak egy mexikói expedíciós erő felállításáról, amelynek keretében még az év júliusában megszervezték a 201. vadászrepülő-századot, 300 önkéntes részvételével. Az Azték Sasok névre keresztelt egység 30 tapasztalt pilótával és 270 fő földi kiszolgáló személyzettel július 24-én kelt útra északra, hogy a texasi Foster és Pocatello légi bázisokon vegyenek részt az Egyesült Államok légierejének vadászrepülő-kiképzésén.

A mexikói repülősök beilleszkedése a szegregált délen nem volt zökkenőmentes, a latin pilótáknak avval kellett szembesülniük, hogy azok az észak-amerikai állampolgárok, akiknek szövetségeseiként készek voltak életüket is feláldozni, olykor még az éttermekben sem voltak hajlandóak kiszolgálni őket. A helyi lokálokban ugyanis nem volt ritka, hogy a „kutyáknak és mexikóiaknak tilos” táblával kellett szembesülniük a mexikói hajózóknak. Az USAAF becsületére legyen mondva, hogy a 201-eseket kiképző tisztek több olyan lokált is bezártattak, ahol származásuk miatt különböztették meg növendékeiket.

Az 1944-es év hátra lévő részében a mexikói pilóták, a Latin-Amerikában nevelkedett, spanyolul kitűnően beszélő Paul B. Miller és csapatának vezetése alatt sajátították el a modern katonai repülés alapjait. A mexikói sasok kezdetben a T–6-os Texannal, majd a Curtiss P–40-esén, végül pedig a második világháború legnagyobb számban gyártott vadászrepülőgépén, a Republic P–47-es Thunderboltján gyakorolták a kötelék- és műrepülést, majd pedig a légi lövészet nem kevés jártasságot igénylő művészetét.

Mivel azonban csak az állomány 40%-a beszélt folyékonyan angolul, a kommunikáció komoly kihívás elé állította a növendékeket és a kiképzőket is. Az észak-amerikai instruktorok poszterekkel és egyéb kétnyelvű vizuális segédanyagokkal próbálták áthidalni a nyelvi nehézségeket, ám minden erőfeszítés ellenére a rendkívül veszélyes üzemnek számító katonai repülés a mexikói pilóták soraiból is szedett áldozatokat. A 201-sek első repülőhalált halt hajózója, valószínűleg tévesen értelmezve a repülésirányítóval folytatott rádiózást, a futópálya helyett rövid gurulóútról próbált felszállni, túlfutott a betoncsíkon, és halálos balesetet szenvedett.

Természetesen az USA-ban töltött hónapok nem csak a véresen komoly balesetek és a szigorú kiképzés miatt maradtak emlékezetesek, akadtak olyan humoros kalandok is, mint például a mozirajongó Joaquín Vilches esete. Vilches és társai egy csöppet sem veszélytelen éjszakai gyakorlatra szálltak fel, a feladat teljesítése után mindegyik gép visszatért a bázisra, azonban Vilches-ről még egy óra múltán sem tudtak semmit parancsnokai. Másfél órával később Vilches P–47-esének Pratt & Whitney motorja törte meg a texasi éjszaka csendjét, és növendék tankönyvbe illő éjszakai leszállást hajtott végre a repülőtéren. Amikor a pilótát arról kérdezték, hogy esetleg a navigációval akadt-e gondja, Vilches rezzenéstelen arccal annyit válaszolt, hogy azért „késett”, mert egy közeli autósmozi felett körözött a filmet nézve. Természetesen parancsnokai és az esti mozizás helyett a repülőtéren feszülten várakozó társai sem voltak elragadtatva a mexikói mutatványától, akinek majdnem pilótakarrierjébe került a kis magánkiruccanás.

Kevéssé ismert tény, hogy a háborús években az USA légierejének pilótaképzésében komoly szerepet vállaltak a Woman Airforce Service Pilots (WASP), azaz a női kisegítő légierő pilótái. Például a WASP instruktorai szálltak fel és le azokkal a növendékekkel, akik számára kiképzésük korai szakaszában még nem engedélyezték, hogy egyedül repüljenek. Nem volt ez másképp a mexikói tanoncok esetében sem, azonban a latin „macsók” viszonylag hamar hozzászoktak ahhoz, hogy szó szerint hölgyek védőszárnyai alatt tegyék meg első szárnycsapásaikat.

Végül 1945 februárjában a 201-eseket bevethetőnek nyilvánították, a repülőszázad pedig mexikói harci alakulatként elsőként, útnak indult a csendes-óceáni hadszíntérre, ahol az USA 5. légi hadseregének kötelékében, az 58. vadászosztály részeként a Luzon-szigeti Clark Field légi bázisról felszállva repültek a japán kézen lévő csendes-óceáni szigetek fölé.

Kezdetben, ha a szárazföldi hadműveletek az úgy kívánták, az Azték Sasok a 310-es vadászrepülő századtól kölcsönzött P–47D-30-RA típusú gépeken napjában akár két bevetést is teljesítettek, és komoly szerepet vállaltak a japánok kiszorításában Luzon- és Formosa-szigetekről.

A mexikóiaknak már rögtön a Luzonon töltött első éjszakán szembesülniük kellett a háború rideg valóságával, hiszen a szigeten csak alig pár napja szálltak partra a szövetségesek, így a repülőtértől néhány kilométerre beásott japán tüzérség állandó tűzpárbajt vívott a lassan előrenyomuló amerikai tengerészgyalogsággal. A 201-eseknek bőven kijutott az akcióból, egy esetben a pihenő pilótákon a repülőtér közelében egy hátramaradt japán egység ütött rajta, miközben a repülősök mit sem sejtve mangót szedtek egy ligetben, máskor pedig a földi kiszolgálószemélyzet tagjai ejtették foglyul a hegyekből lebotorkáló, éhező japán katonákat.

Annak ellenére, hogy 1945 júniusában a japán császári hadsereg sarkában a szövetségesek elsöprő túlerőben lévő haderejével már a biztos vereség tudatában szigetről szigetre vonult vissza, a szárazföldi alakulatokat támogató vadászbombázók feladata továbbra is rendkívül veszélyesnek számított. Bár a japán légierő a háború végén csak ritkán mutatott komoly ellenállást, a szárazföldi csapatok légvédelmi ágyúk ezreinek védőernyője a végsőkig kitartottak.

A 201-es repülőszázad június 1-én, a Subic-öbölben gyülekező japán egységek támadása során szenvedte el első harci veszteségét a legfiatalabb azték sas, a 21 éves Fausto „Chachito” Vega Santander személyében. A P–47-esek alacsonytámadása során a fiatal pilóta repülőgépét légvédelmi találat érte, a kormányozhatatlan Thuderbolt pedig Santanderrel a fedélzetén a Luzon-tengerbe csapódott. A társai által Cachitónak becézett repülős tiszteletére utcát neveztek el a mexikói Tuxpanban, és immár az ő nevét viseli a város repülőtere is.

A csendes-óceáni hadszíntéren nem csak az ellenség jelentett veszélyt a pilóták számára, a végtelen óceán felett a rapszodikusan váltakozó időjárási körülmények között a bevetések állandó versenyfutást jelentettek az idővel, mivel egy üzemanyaghiány miatt, a tengeren végrehajtott kényszerleszállás egyet jelenthetett a csaknem biztos halállal. A társai által kitűnő pilótaként ismert Héctor Espinoza hadnagy feladatát teljesítve Formosáról visszatérve került trópusi viharba, és üzemanyaga fogytán az óceánon kényszerleszállt, a kutató-mentő alakulatok napokon keresztül hiába keresték a pilótát, akit végül eltűntnek nyilvánított a légierő.

Amikor 1945 augusztusában a Japán elleni invázióra készülő szövetségesek Okinawára telepítették a mexikói repülőszázadot, egy magányos B-29-es két atombombát dobott a szigetországra, a császári japán pedig feltétel nélkül kapitulált, így a 201. mexikói repülőszázad számára is véget ért a második világháború, amelynek során 2842 repült órát teljesítettek, 600 tonna bombát dobtak le az ellenségre, egy repülőgép és három pilóta elvesztése árán.

A háború végével azonban 201-esek pályafutása korántsem ért véget. A szülőföldjükre hazatérő pilótákat hősökként ünnepelték Mexikóban, és a nagy harci tapasztalattal rendelkező repülősök az elkövetkező években az modernizált mexikói légierő gerincét képezték. A 201. vadászrepülő század mind a mai napig aktív szolgálatot ad, PC-7-es Pilatus gépekkel repülnek Cozumel légibázisáról Quintana Roo államban, harci feladatot legutóbb 1994-ben teljesítettek a chiapasi zapatista felkelők ellen.

Az Egyesült Államok oldalán a háborús erőfeszítéseket mexikóiak milliói támogatták. A latin-amerikai ország csillagászati mennyiségű nyersanyagot exportált az USA hadiipara számára, és azon névtelen mexikói földművesek seregéről sem szabad megfeledkezni, akik a fronton harcoló észak-amerikaiak távollétében megművelték az USA termőföldjeit, végül pedig ott van az a több ezer mexikói-amerikai, akik a szövetségesek ügyéért adták életüket Európában vagy a Csendes-óceán ma szinten ismeretlen szigeteinek egyikén.