Operatőr voltam a meghódíthatatlan guaraník földjén

Írta és a fényképeket készítette: Hardy Márton

Dél-Amerika szívében, több mint egymillió négyzetkilométeren terül el a Gran Chaco régió. A száraz, szubtrópusi erdők foltjaival pettyezett pampáról alig ejtenek szót az útikönyvek, így turisták sem látogatják ezt a szinte érintetlen vadont. Mégis, a szélfútta, homokviharoktól borzolt Gran Chaco több tucat őslakos nép számára maga a földi paradicsom. Én pedig voltam olyan szerencsés, hogy osztozhattam a bolíviai Isoso régiót és a Parapetí folyó völgyét benépesítő isoseño-guaraní nép mindennapjaiban.

Yvy Maraëy – magyarul a „Rossz nélküli föld”. Jó humorérzékkel és nem kevés történelmi realitástudattól vezérelve, így nevezték el a guaraní őslakosok a Gran Chaco bolíviai oldalára eső földdarabot.

A saját, szájról szájra terjedő történelemmondásuk szerint, a guaraní törzsek egykor az Atlanti-óceán partvidékén és a mai Brazília déli részén éltek, azonban amikor megjelent az Újvilágban a „karaí”, azaz fehér ember, az őslakosok bölcsen szedték a sátorfájukat, és a népirtó európai terjeszkedés elől a kontinens belseje felé menekültek, az Yvy Maraëy-t, az guaraní ígéret földjét keresve.

Az már a sors fintora, hogy míg az őslakosok nyomában terjeszkedő spanyol hódítók El Doradót keresve sohasem találták meg a földi paradicsomot, addig a guaraník, a Chaco embert próbáló pusztaságában is képesek voltak egy emberhez méltó társadalmat felépíteni. Sőt, míg az Inka Birodalom a spanyol nyomás alatt darabjaira hullott, addig

„a guaraníkat formálisan egészen a 19. század végéig sem tudták megfelelően meghódítani a történelmi területeikre igényt tartó gyarmatosítók.”

Tévedés ne essék, a Chaco valójában rendkívül kíméletlen környezet. Éjszaka akár fagypont alá is süllyedhet a hőmérséklet, ami viszont nem zárja ki azt, hogy napközben penetráns, negyvenfokos kánikula szögezze a függőágyhoz az ember fiát. Itt simán lehet szomjan halni, ha esetleg egy séta során eltévednénk az úttalan utakon, és a civilizáció vívmányainak hiányában még a legegyszerűbb baleset is járhat nem várt következményekkel.

A modern civilizáció igazolt vagy igazolatlan hiányzásának köszönhetően, az isoseño népcsoport az évszázadok során megtanult a környezetével tökéletes harmóniában élni. A guaraník ősi társadalomszervező elveiket sem adták fel, így közösségi életüket mind a mai napig a reciprocitás és a mindenki javát célzó újraelosztás eszméi irányítják.

„Az isoseño ugyanis elsősorban nem egyéni anyagi érdekeit szem előtt tartva él, hanem sokkal inkább társadalmi jogait és társadalmának javait védve cselekszik.”

Ez persze nem azt jelenti, hogy a kölcsönösség valamiféle elvont romantikus fogalom lenne a guaraník számára. A Chacót benépesítő őslakosok számára a reciprocitás legalább olyan alapvető és társadalomszervező norma, mint amilyen egy európai társadalom számára az alkotmány vagy esetleg a szabadpiac. A kölcsönösség elvének megszegését a guaraní szokásjog talán súlyosabban bünteti, mint egy európai jogrend az alapvető normák áthágását. Már csak azért is, mert a többségi érdekek ellen vétő egyének az egész közösséget sodorják valós és közvetlen veszélybe.

Polány Károlyt idézve, a guaraníkra is igaz, hogy csoporton belüli a „reciprok jogokat és kötelezettségeket nem közvetlenül az anyagi javakkal való gazdálkodás követelményei, hanem ezeket a szociális kapcsolatok diktálják”. Ennek megfelelően a guaraní társadalomban a szociális kapcsolatok szigorúan a jogok és kötelezettségek közötti szimmetrián alapulnak, így a csoport valamennyi tagja azonos jogokkal és kötelezettségekkel rendelkezik a többiekkel szemben.

Számomra hosszas fejtörést okozott, hogy hűtőszekrény hiányában, házigazdám, Rolando, vajon miként tartósítja a ridegen tartott egy-egy marhájának húsát. Természetesen a guaraník is ismerik a charque-t, azaz a hús sóban tartósításának, majd pedig a napon szárításának eljárását, ennek ellenére egy helyi háztartásban sem találkoztam több kiló elraktározott szárított marha készletekkel. Mint kiderült, ha egy gazda levágja a marháját, azt megosztja szélesebb családjával és szomszédaival. Így a közösség még az ínséges időkben sem fogy ki az éltető proteinből, a magántulajdon pedig ily módon vitathatatlanul a közjót szolgálja.

Természetesen a marhahús ritka luxusterméknek számít a Parapetí völgyében, akárcsak az orvosi ellátás, így tehát a guaraník – sok más amerikai őslakos népcsoporthoz hasonlóan – valóságos mestereivé váltak a rendelkezésükre álló természeti kincsek hasznosításának.

Ami az én európai szememnek nem volt egyéb, mint kietlen pampa, guaraní barátaim számára haszon- és gyógynövények kifogyhatatlan tárházát jelentő édenkert. Bár az Isoso flórájának és faunájának titkai a modern tudomány számára mind a mai napig jórészt ismeretlenek, néhány francia botanikus már első nekifutásra is két vaskos kötetre való gyógynövényt katalogizált a régióban.

Megjegyzem, hogy mivel egyhetes expedíciómra csupán orvosságokat felejtettem el vinni, e növények jótékony hatását saját bőrömön volt szerencsém megtapasztalni. Idén júniusban, egy, az ENSZ Fejlesztési Programja által finanszírozott, valamint a bolíviai Fundación Aprendizaje en Acción civil szervezet koordinált projekt keretében érkeztem a Parapetí völgyébe, ahol a hagyományos guaraní halászati módokról forgattunk rövid riportot.

Mondanom sem kell, hogy a Chaco embert próbáló klímája két nap alatt két vállra fektetett. Egyszerre sikerült piszkosul felfáznom, miközben derékig caplattunk a halászó helyi fiatalokkal az apadó folyóban, összeszednem egy kiadós napszúrást, illetve főtt rákhoz hasonlóan leégnem az amúgy borult ég alatt. A hajnalok és éjszakák metszően hideg szelében két munkanap után a kórképhez még egy kiadós torokgyulladás is társult, a kútvíz baktériumflórájától pedig egy igen kellemetlen hasmenés is felkerült a kórlapra. Nem is beszélve a kínzó izomlázról és a totális fizikai kimerültségről. Ez utóbbit valószínűleg leginkább annak köszönhettem, hogy az expedíciót megelőző hónapokat szigorúan íróasztalnál ülve töltöttem. Így a helyiek szemében könnyű sétának számító, napi 10-15 kilométeres caplatások, számomra legalábbis, a baatani halálmenet kínjaival jártak.

Aszpirin, C-vitamin és paracetamol híján a projekt sikerének érdekében az ágynak esett operatőr lábra állításának nehéz feladata vendéglátóimra hárult, akik a gyakorlatban mutatták be, hogy miként is működik a guaraní patika.

A napszúrást egy helyi cserjének a beteg homlokára helyezett leveleivel gyógyították barátaim, a hasmenésre gyógynövények keveréke volt az egyébként meglepően hatékony válasz. A megfázásra vadméhek méze és a vadcitrom leve hozott enyhülést. A napégette bőrre egy számomra ismeretlen növényekből készült ülőfürdő lett volna a megoldás, azonban ez utóbbit meleg víz hiányában nem vállaltam. Legnagyobb sajnálatomra az említett gyógynövények guaraní megnevezéséről készített feljegyzéseimet egy gázlóban a jegyzetfüzetemmel együtt visszakövetelte – és kapta – a Parapetí hömpölygő vize.

Utóbb az is kiderült, hogy a vadon a helyiek számára még a komplikáltabb betegségek gyógyítására is szolgál megfelelő orvossággal. A magyarul némileg furcsán hangzó, azonban rendkívül finom gyümölcsöt adó vadcsirimójó (Annona cherimola) levelei hatékonyan gyógyítják a cukorbetegséget, de ha éppen egy guaraní hölggyel a családtervezésre adtuk volna a fejünket, úgy kevéssé invazív, természetes fogamzásgátlót is találtunk volna a falu szélén. A modern tudomány által kvázi gyógyíthatatlannak tartott Chagas-kórnak, a vérszegénységre, valamint a krónikus hörghuruttól kezdve a magas vérnyomáson keresztül a zöld hályogig még ki tudja hányféle kórnak terem ellenszere a Chacón.

A modern társadalmakkal szemben a guaraník – irigylésre méltó logikáról adva tanúbizonyságot – úgy tekintenek az őket éltető természetre, mint valamiféle kölcsönre, amit megőrzésre kaptak az elkövetkezendő generációk számára, nem pedig nyersanyagok kimeríthetetlen tárházára, amelyet lehetőség szerint még a jelenben kell kimeríteni.

A guaraní őslakosok vallásos tisztelettel adóznak például az életet adó Parapetí folyónak, amelyet Yande Yari-nak, „Nagymamánknak” neveznek. Míg a modern társadalmakban egyes vallásos tevékenységek immár vajmi kevés gyakorlati jelentőséggel bírnak, addig az isoseño nép számára például a halászat során előírt különböző ritusok szigorúan praktikus megfontolásokon alapulnak.

Röviden, a közösség fennmaradása függ attól, hogy bizonyos halfajokat, az év bizonyos időszakaiban, meghatározott halászati módszerekkel és csak a szükséges mennyiségben zsákmányoljanak.

„A kutatók legnagyobb meglepetésére a guaraník által meghatározott tilalmi idők, a hálók szemnagysága, mind-mind egybevágnak a modern tudománynak a fenntartható halászatról alkotott előírásaival.”

Nincsen ez másképpen a vadászattal sem. A guaraní hitvilág szerint a természet minden teremtményét egy Iya – azaz felsőbb entitás vigyázza. A vadászni induló guaraní számára elengedhetetlen engedélyt kérni az erdő Iya-itól, hogy zsákmányolhasson a vadon kincseiből, ami természetesen csakis családja igényeit kielégítendő tehet. Az isoseñók számára ugyanis – szemben a kreol, európai gyökerű szomszédiak gyakorlatával – megengedhetetlen és etikátlan értékesíteni a vadhúst.

„Az örvös pecarrira vagy vörös nyársas szarvasra leső, erdőt járó guaraní valójában kultikus, vallásos tevékenységet végez, amelynek célja kizárólag a létfenntartáshoz szükséges préda elejtése lehet, semmiképpen sem anyagi javak szerzése.”

Az egyenlőségen, a reciprocitáson és a természet tiszteletén alapuló világnézetet a guaraník Yandereko néven ismerik. Bár a kifejezés szó szerint annyit jelent „A mi életünk”, a terminust magyarra fordítani szinte lehetetlen, legjobban talán az egység, a kölcsönösség és a szeretet közös nevezőjeként lehetne definiálni.

Minden romantikától mentes az a megállapítás, hogy a Yanderekót igazából csak megélni lehet. Új jövevényként kezdetben, afféle távolságtartó tisztelettel, még véletlenül sem nyúltak újdonsült barátaim a személyes tárgyaimhoz. Néhány közös halászat, vadászat és a Chaco milliárd csillagja alatt elrágott pár font koka után azonban arra lettem figyelmes, hogy az engem befogadó falu tagjai minden különösebb gond nélkül szolgálták ki magukat, víz-, szesz-, dohány- vagy éppen koka-készletemből. Ez kezdetben nem zavart, azonban amikor azon kaptam magam, hogy az utolsó korty is eltűnt a rumoskulacsomból, leplezhetetlen felháborodással fordultam házigazdámhoz, hogy „jó-jó ez a közösködés, de azért valamennyit nekem is hagyhattak volna”.

Rolando megértően mosolygott, majd annyit mondott, hogy „a karai (fehér ember) még nem értette meg a Yanderekót”. Majd pedig átnyújtotta saját, teli kulacsát. Pár héttel később, egy beszélgetés során visszatértünk az ominózus rum-esetre, Rolando pedig elmagyarázta, hogy valójában örülnöm kell annak, hogy az isoseñók szó nélkül kiszolgálják magukat a becses nedűből, hiszen ilyet egy „külsőssel”, azaz fehérrel soha sem tennének. Viszont a guaraník között kvázi nincsen magántulajdon. A guaraník lényében olyan mélyen gyökerezik a közösségtudat, hogy az önkiszolgálás efféle megnyilvánulása az elfogadás és a tisztelet jele. Sőt kérni, megosztani sokkal inkább a másik iránti tisztelet kifejezése.

Be kell vallanom, hogy ha van olyan sarka a bolygónak, ahol egy cseppet sem tartok attól, hogy étel, ital vagy tető nélkül maradok, akkor az az Isoso, már ameddig a guaraníkat magam körül tudhatom.

Az Isoso lakóinak a természettel és egymással tökéletes harmóniát ápoló életformáját a feltartózhatatlanul terjedő „civilizáció” mára a kihalás szélére sodorta. Az állam, a gazdaság vagy a fehérek ugyanis sohasem akarták megérteni a számukra „kényelmes és primitív” életet élő guaraníkat.

Márpedig lenne mit tanulnunk ettől a halk szavú, egyenes beszédű, találékony és a szó legjobb értelmében emberséges néptől. A guaraník a gyereket a közösség a felnőttekkel egyenrangú tagjaként kezelik. Többhetes isosói tartózkodásom alatt egyszer sem hallottam például, hogy egy szülő megszidta volna gyerekét vagy esetleg megtiltott volna neki valamit. Cserébe viszont a guaraní gyerekek végtelen tisztelettel viseltetnek szüleik és a közösség felnőttjei iránt, és minden szó nélkül kiveszik részüket a közösségi munkákból.

Szintén elgondolkodtató a guaraník politikai és döntéshozatali folyamata. Kezdetben némileg nehézkesnek tűnt végigülni egy-egy, olykor kétnaposra nyúló „yembuetirendát”, a falugyűlés helyi megfelelőjét. Lassan azonban kikristályosodott előttem, hogy miért is ilyen reménytelenül hosszúak a gyűlések.

„A guaraník számára ugyanis ismeretlen a politikai értelemben vett többség és kisebbség fogalma. Világnézetük szerint, az egyén csak akkor vesz majd részt legjobb képessége szerint a „közös ügyben”, ha fenntartások nélkül magáénak érezheti.”

Így tehát a döntéshozatalra csak akkor kerülhet sor, ha a közösség minden tagja egy emberként támogatja a szóban forgó indítványt. A tanácskozáson pedig részt vesz felnőtt, gyerek, férfi és nő. A guaraní közösségi vezető – a mbvuruvicha – a szó legszigorúbb értelmében a közösség minden tagját képviseli. Nesze nekünk kétharmados meg minősített többség.

Részemről pedig rendkívül szerencsésnek tartom magam, hogy 15 000 kilométerre szülőföldemtől, Latin-Amerika embert próbáló vadonjának mélyén igazi barátokra, sőt, egy sárkunyhó formájában még otthonra is leltem. Arról már nem is beszélve, hogy egy lenyűgöző prekolumbián kultúra nyelvén viccelődhettem guaraní barátaimmal, az pedig csak hab a tortán, hogy Rolandóval, Marióval, Pollitóval és Ernesto bácsival, igaz csak a képernyőn keresztül, de Te is megismerkedhetsz kedves olvasó.